Francia csók

Szomorú az alkony.
Fényvirága sápatagan csillog.
Kopognak az ajtón.

Odakint egy guilleotine villog.

A Szolnokig közlekedő személyvonat öt percet késik

Hihetetlen, miket ki nem talál az ember. A legtöbb dolgot ugyan elrontjuk, de ez… ez tényleg jó. Habár, ezt is lehet rossznak mondani. Nézőpont kérdése. Sokszor mondták már nekem, hogy túlzás egész nap ettől függeni. Még az is lehet, hogy igazuk van. Mit érdekel az engem? Van, aki él vele, van, aki nem. Ilyen egyszerű a dolog.

Nos, én bizony élek vele. Egyedül ácsorgok a kettes peronon, és a vonatomat várom. Mi mást csinálhatnék ilyenkor? Előveszem ezt a kis csipetnyi élvezetet, és hagyom, hogy átjárja a testem. Érzem, ahogy beáramlik, akár a levegő. Megtölti a tüdőm, majd átalakul, tovább bolyong a vérembe, a szívembe, minden egyes porcikámba. Egészen a lényem mélyéig hatol…

Egy öreg néni az egyes peronról, felháborodva nézi, amit művelek. Látja, ahogy a fehéres-szürke levegő kiáramlik a számból, a kezemben lévő kis rudacska pedig vörösen izzik. Nem bírok nem mosolyogni rajta. Zaklatottan elemzi a mellette álló férfinak szemtelenségem. Bezzeg az ő idejében a fiatalok ilyet soha… Na, persze.

Megérkezik egy ismerősöm. Köszönök neki. Rámutatok a nénire, a kezemben tartott rúdra, majd ismét egy felhőt engedek a számból. Az ismerősöm is nevetni kezd. Kiveszem a fülhallgatóm, s kikapcsolom a kezemben tartott, vörösen izzó Mp3-lejátszót. A néni szégyenkezve fordul el. Tudja, mekkorát tévedett. Mi hangos nevetésben törünk ki, s a mínuszokat figyelembe sem véve, kacajtól pirosló arccal fújjuk, a füstnek tűnő levegőt.