Ezüst Cseppek 1. rész

Ezüst cseppek

If you need a place where you can run, if you need a shoulder to cry on…
When you need someone to love you, here I am!

1. rész

Mikor ezt leírom, már nem tudok visszafordulni. Nem változtathatom meg, ami történt, nem mondhatom azt, hogy nem az én hibám volt… Nem is akarom. Csak azt szeretném, hogy maradjon valami, egy kis részlet, egy apró, halvány árnyék, ami jelzi, hogy valaha én is érző ember voltam…

- Hé, gyerünk már! Mi lenne, ha igyekeznél egy kicsit? – a bátyám idegesen rámolta az utolsó könyveket a táskájába, de én még nem voltam kész.
- Krisz! Várj meg! Ha itt hagysz, többé nem csinálok neked tejbegrízt!
- Áh… De idegesítő liba… Na jó, de siess már!
Igazából nem érdekelt, hogy a bátyám mennyire siet. Azt akartam, hogy pont akkorra érjünk a kapuhoz, amikor a foci-csapat tagjai is kijönnek. Ez volt az egyetlen, ami érdekelt az iskolában. Gimnáziumba jártam ekkor, az ikerbátyámmal együtt. Aznap volt a szülinapom, de ez eddig senkinek nem jutott eszébe. Furcsa, máskor a családom azért felköszöntött…
- Halihó! – a barátnőm boldogan integetett.
- Nocsak, a kis harmadikos ide mert jönni egy negyedikes félisten közelébe?
- Krisztián, ne játszd magad… a húgodhoz jöttem, mint mindig. – Liza egy karakán lány, és nagyon utálta a bátyám, aki viszont szerelmes belé.
- Liza, tanulsz nálam? – kérdeztem, miközben már a kapu felé nyújtogattam a nyakam.
- Persze, de előbb gyere be velem az új butikba. Találtam egy olyan szép cipőt!
- Már megint? Nem kéne másra költened a pénzed? – korholtam cipőmániás barátnőmet.
- Liza, ha megveszem neked, tanulsz velem?
- Krisztián, a világ összes cipőjéért sem tanulnék veled. Kopj le. – én persze csak kuncogtam.
Liza a legjobb barátnőm már óvoda óta. Évvesztes, ezért jár egy osztállyal alattunk. Miután kétszer is felképelte a bátyámat, végre odaértünk a kapuhoz. Ahogy sejtettem, a focisok épp ekkor érkeztek meg. Hárman közülük felénk jöttek. Peti, Liza aktuális párja, Szabolcs, aki Liza volt barátja, és a bátyám haverja, és Ricsi, aki a bátyám. Ő már nem ide jár, csak lejön az edzésekre.
- Szasz, Krisz! Elrabolhatom a húgod? – vigyorgott Szabolcs.
- El is töröm a kezed! – felelte a bátyám miközben kezet ráztak.
- Hogy s mint, prücsök? – Ricsi megint összeborzolta a hajam….
- Megvagyok, köszönöm. De Szabolcst leüthetnéd.
- Meglesz, kisasszony! – Ricsi nagyon rendes srác. Ha nem lenne a bátyám, ő lenne nekem a nagy Ő. Szerencsére testvérek vagyunk, és ez sokkal jobb. Nincs min összevesznünk, és mindig itt van mellettem.
Kimentünk a kapun, és itt szét is váltak az útjaink. Ricsi elment a munkahelye felé, Szabi és Krisz a pályára mentek, Liza és Peti pedig az én társaságomban, a butikhoz.
Az új üzlet tényleg ragyogóan szép volt. A cipő, amit Liza kiválasztott, az a cipő volt, amit a tavalyi koncertjén a kedvenc énekesnőm viselt. Egy fekete magas sarkú, fehér strassz-kövekkel a sarkán. Mikor megláttam, majdnem elsírtam magam. Liza kifizette álmaim cipőjét, és boldogan magához szorítva kijött az üzletből. Végülis, ő vette, az övé. Természetes, hogy örül neki. De pont előttem? Tudja, hogy ez miféle cipő… Ő is Chrissie Amergia rajongó. Nagyon szomorú lettem, ám ekkor…
- Tessék. – Liza felém nyújtotta a cipőt.
- De…
- Ugyan már! Szerinted megvenném ezt a cipőt a szemed láttára? Te is tudod, hogy én nem vagyok akkora Chrissie-fan, mint te. Boldog szülinapot, picur.
Azonnal elsírtam magam. Peti zavartan elfordult. Nem bírta az érzelmes dolgokat. Mi viszont úgy öleltük egymást a barátnőmmel, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk, hogy kifejezzük, mennyire fontos nekünk a másik.

Akkor még nem tudtam, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom. Azt hittem, Liza mindig segít rajtam, és semmi sem állhat a barátságunk útjába. Azt hittem, legyőzhetetlenek vagyunk…

Folyt. köv.

Genesis

Kedves Olvasó, kérlek, ülj le a székedbe, dőlj hátra, hunyd le a szemeid, és repülj el velem a képzelet Genesis című változatába.

Történetünk kívül áll emberi időn, téren, semlegesítve minden észérvet, bölcsességet, vagy modern technikai vívmányt. Itt nincsenek tanárok, főnökök, politikusok. Nem betegszik meg, és nem hal meg senki. Hogy miért vannak az emberi dolgok kizárva? Azért, mert itt felügyelik a fajt irányító legnagyobb hatalmat: a képzelőerőt.

Amint felgördül a vörös függöny, és elhalványul a vakító fény, már látjuk is célállomásunkat, Sessaiát. Sessaia egy dimenziódarabka, amely magába foglalja a mindent, és a semmit. Lángelmék és tudattalan testek élnek egymás mellett, elf barátkozik törpével, és együtt alszik az oroszlán a zebrával. Gondtalan, békés, vidám hely ez. Mindenkinek megvan a maga párja. De hogy a pároknak is legyen párjuk, aki kiegészíti őket, itt van nekünk Elóra, a magányos szűz. Ő figyeli a rendet, és tartja fent Sessaia, valamint az emberi világ egyensúlyát, és ő az, akihez mi is jöttünk.

Mikor Elóra ajtaja kinyílik előttünk, egy üres házban találjuk magunkat. Az egész épületben egyetlen dolog van: egy kavargó gőzgolyó. Mögüle pedig Elóra lép ki elénk. Magas, karcsú, fiatal nőt látunk magunk előtt. Haja háta közepéig ér, és leginkább a vízre emlékeztet. Mind színében, mind állagában. Szeme ezzel szemben nem hasonlít semmire, és nem tükröz semmit. Élettelen, fakó szemek, s mégis: szinte elvarázsol, ha szemünk összetalálkozik.

Elóra elmosolyodik és a gőzgömbhöz lép. Ujjával megérinti, mire az egy tükörré válik, de nem tükörképet mutat. Mintha képernyő lenne, egy történetet játszik le. A történet pedig a Teremtés Legendája. Üljünk hát le, kedves útitársam, és élvezzük együtt Elóra előadását.

- Az emberi világ teremtése nem egyetlen élőlényhez fűződik. Nem volt Mindenható, aki terepasztalosat játszott volna, és nem is magától alakult ki az Élet. Az egész teremtési folyamat egy légycsaládhoz fűződik, akik itt élnek, Sessaiában.

- Egy légycsalád?! – csattansz fel.

- Nem olyan meglepő dolog ez. A dinoszauruszok életét is ők zargatták, miért ne lehettek volna ott már a legelején? – nevet Elóra majd nagyot sóhajt. – Igazából én tehetek róla, hogy ők átmentek játszani a Földre. Nem figyeltem oda rájuk, és a két kislégy belemászott a varázsporos zacskómba. A por rájuk ragadt, a Földre vezető átjáró kinyílt, ők átjutottak, és széthordták az Életet teremtő port az egész bolygón. A szüleik persze utánuk rohantak, de ahogy követték csemetéik nyomait, ők is belementek a zacskóba, és újabb adag port vittek át. Ekkor jelentek meg az emberek. Innentől pedig már ismeritek a történetet. Fejlődnek, okosodnak, és még most is azt hiszik, hogy ők egyre intelligensebbek, pedig az egész faj hanyatlik.

- Hanyatlik? – kérdezed nevetve.

- Igen. És ez nem vicc. Már mindent a gépek tesznek helyettük. A gép számol, a gép színez, a gép mosogat, a gép gondolkodik. Gép, gép, gép! Ember csak a megalkotásnál. De lassacskán kicsúszik a kezükből az irányítás, és a bádogdobozok kerekednek felül. Kíváncsi vagyok, mit tesznek majd, ha a szerkezetek nem engedelmeskednek többé.

- De miért pont a legyek? Ez annyira abszurd. – bukik ki belőled gondolatod.

- Miért ne? Gondolj csak bele. – mosolyog Elóra. – Az egyik legalkalmazkodóbb faj. Rém idegesítők, és nem bírjuk teljesen kiirtani őket. Szerintem egyáltalán nem abszurd.

- Rendben, de… Mi köze ennek az egésznek a fantázia meg az egyensúly őrzéséhez? Meg ahhoz, hogy itt az oroszlán ahelyett, hogy megenné a zebrát, nonstop párnának képzeli magát?

- Nézz végig ezen a világon. Szerinted mi más alkothatta, mint az emberi képzelet? – Elóra mondatára gondolkodóba esel.

- Na de… Ha azok a legyek Sessaiából mentek át, és teremtették meg az Életet, akkor hogyan találhatta ki egy ember ezt a világot? Hiszen… A történet szerint ez a dimenzió előbb volt, mint az ember! – zavartságod láttán Elóra elneveti magát.

- Nos, ezt a történetet még nem írták meg. Íme, itt az alkalom. Ragadj tollat, és bizonyítsd be, hogy nincs nagyobb erő a határtalan fantáziánál!

Vége

Egy modern mítosz

- Hogyan alakult a Föld? – kérdezed, s én csak mosolygok – Édesanya szerint Isten alkotta, de nekem ez nem tetszik.
- És miért nem?
- Egyetlen emberi lény ilyet alkosson? – teszed fel a költői kérdést, s körbemutatsz az erdőben.
- Én sem hiszek ebben.
- Akkor miben hiszel, Emese? – szemedben kíváncsi fény csillan.
- Van még időd megtudni, mi, miért és hogyan történik.
- Kérlek, mesélj! – s áhítattal teli tekinteted rám szegeződik.
- Rendben. Figyelj, Anna! Réges-régen, mikor az ősrobbanás létrehozta az univerzumokat és bolygókat, a planéták öntudatra ébredtek. Lelkük szárnyra kapott, s a víz bolygójára, a Földre jöttek.
- A víz bolygója?
- Igen. Az ősrobbanás után a Föld egyetlen lebegő vízgolyó volt. A bolygók angyalai itt egyesültek.
- Miért? Miért hagyták el a saját otthonukat?
- Mert a Földnek nem volt lelke.
- Tehát a bolygók lelkei egy-egy angyal?
- Igen. Mivel az otthonuk energiájából nyerik erejüket, a saját területükön nem alkalmazhatják. Az egyetlen bolygó, ahol mind a nyolc angyal egyszerre teremthetett, a Föld volt. Sajnos ma már csak heten vannak.
- Hogyhogy?
- Plútó lelke, Corina meghalt.
- Mi történt?
- A Plútó kezdett hanyatlani, s Corina ezt nem bírta nézni. Minden erejével segített otthonán, de ahogy már mondtam, ezt nem lett volna szabad, hiszen az ősangyaloknak ez halált jelent. Corina feláldozta magát a bolygójáért.
- De… Istent mondják a teremtőnek. Akkor ez nem igaz?
- Akit az elvakult emberek Istennek neveznek, valójában maga a Gonosz. A Hold lelkét képviseli.
- Ezért a Holdé a sötét éjszaka, ugye?
- Így van. Mikor az angyalok eljöttek a Földre, először az Élet alapkövét fektették le: megalkották a megfelelő környezetet. A csillagok, s a Nap is örömmel nézték, ahogy egy planétára beköltözik az élet. Ám a Gonosz sosem pihen. A Hold szülöttének, Amarunak nem tetszett a teremtők csodálatosnak ígérkező világa. Megalkotta saját angyalait, a fúriákat.
- Háborúba kezdtek? – kérdezed izgatottan.
- Majdnem. Hosszas harcok kezdődtek, s mivel Amaru fúriaserege túlerőben volt, az ősangyalok nem tudták megakadályozni, hogy a Gonosz jéggel fedje be a bolygót.
- A jégkorszak! – vonod le a következtetést – A mostani katasztrófák okozója is Amaru?
- Igen. Sajnos nem lehet elpusztítani.
- Akkor hogyan létezik a Föld még mindig? Gondolom a dinoszauruszokat is ő irtotta ki, miért nem teszi ugyanezt az emberekkel? – gondolkodsz elmélyülten.
- Korodhoz képest nagyon okos vagy, Anna. Mikor a jégkorszak tönkretette a Földet, a teremtők a legbölcsebb angyalhoz, a Nap-lelkéhez fordultak. Ő készséggel segített a tiszta szívű angyaloknak. Felolvasztotta a jégtakarót, s azt tanácsolta nekik, teremtsenek magukhoz hasonló lényeket, akik képesek valamennyire megvédeni magukat.
- Az emberiség! – csillan fel okos szemed.
- Ahogy mondod. Az ősangyalok még mindig léteznek - Corina kivételével – s, ha Amaru lecsap, segítenek az embereknek, de egyedül nem tudnák megvédeni a világukat.
- Mondd, az angyalok ugyanolyanok?
- Az arcuk és a szárnyuk színe különböző. Mindegyikük tollszíne utal a bolygójukra. Mars lelke, Reginil vörös szárnyú, Merkúr angyala, Selia, kék szárnyat kapott és így tovább.
- És Amaru?
- Ő ezüst szárnyú.
- És a Nap?
- Ő arany színben pompázik. Őt nevezhetnénk az angyalok orákulumának is.
- Értem, és köszönöm, hogy ezt elmesélted. – mosolyogsz, s az égre nézel. – Mondd, Emese… Emese? Emese! Hova tűntél? – kérdezed, de a helyemen csak egy arany toll maradt…

Vége