Mikor még kislány voltam, megadatott nekem, hogy láthassam az Unikornisok Úrnőjét. Emlékszem, épp a pataknál voltam, megtölteni a kancsókat, mikor remegni kezdett a föld, aztán mikor felnéztem, a fejem felett átugrott egy óriási, arany-szarvú unikornis. A hátán egy finom vonású, tejfölszőke hajú nő ült, arca barátságos, szemei mézsárgák, ajkai hamiskás mosolyra görbültek. Leugrott a fenséges teremtményről, és felém sétált. A haja csodálatos hullámokban omlott le egészen a derekáig, vállán egy rókaprém volt, barna felsőt és fekete nadrágot viselt. Karjain vastag bőr alkarvédők voltak, derekán rézveretes öv csillogott. Felemelte az egyik üres kancsót, és megtöltötte vízzel.
- Segítsek visszavinni ezeket? – kérdezte.
- I-igen, köszönöm... – habogtam.
Ez már sok-sok évvel ezelőtt volt. Az Unikornisok Úrnőjét azóta megölték, csodás tettei csak halovány emlékként élnek, vagy megsárgult tekercseken olvashatóak egy-egy poros könyvtár legmélyén. A patak, ahol találkoztam vele, rég kiszáradt; a falu, ahol éltem, felégett; a kancsó, amit megtöltött nekem, összetört, mikor édesanyám élettelen teste rázuhant. De én élek. Hadvezér lett belőlem, az egyik legerősebb az elfek között. Élek, és pusztítok. Pusztítok, hogy életeket mentsek.
Szeretett hazámat ellenséges hordák fosztogatják. Halomra gyilkolják az ártatlan falusaiakat, elhajtják az állatokat, az unikornisokat szarvukért vadásszák. Nem tudjuk, miféle népség az övék, de annyi bizonyos, hogy erősek. Már csak egyetlen vármegyénk tartja magát, s őrzi a királyi családot. A háború tulajdonképpen felesleges. Nincs esélyünk ellenük. Húsz év telt el azóta, hogy láttam az Úrnőt. Húsz éve keresem az anyám gyilkosát. Húsz hosszú és kínnal teli év, és egyre kevesebb lehetőség.
Most én vezetem a katonákat. Én vagyok a következő hadvezér, akit a király a halálba küldd. Csend van. A hajnal álmoskásan festegeti a felhőket, az éjjeli szelek is itt játszanak még. Hűvös a reggel, hát összébb húzom vállamon a rókaprémet. Az őrök meghajolnak, ahogy elhaladok mellettük, majd ismét az erdőket figyelik. Felesleges. Nem fognak minket megtámadni. Nem félnek tőlünk. Nincs is miért. Egy maréknyi horda a húsz éve legyőzhetetlen hadsereg ellen. Végignézek a harcosaimon, és megsajdul a szívem. Ez a sok bátor katona még ma meghal. És én viszem őket a halálba.
- Úrnőm, készen állunk az indulásra.
A kentaurok kapitánya áll előttem, kardját két marokra fogja, egyenesen a szemembe néz. Semmi félelem, pedig pontosan tudja, mi a sorsunk. Lassan az összes harcosom felsorakozik, szemükben ugyanazt az elszántságot látom, amit a kapitányéban. Összeszedem magam, felülök a lovamra, és indulunk. A vár, ahol megküzdünk az ellenséggel, az erdő túloldalán van, pár órára csupán. Senki sem beszélget. Mind csak az ösvényt figyeljük. Az ösvényt, ami a harchoz vezet.
Lassan kiérünk az erdőből. Halvány fény dereng odakint. Felhős az ég. A várfal büszkén, régi pompájában ragyogva magaslik a távolban. Valaha minket védett. Most az ellenséget. Kitárulnak az óriási kapuk, és egy félelmetes hadsereg lép elő. Elsötétedik az ég, már azt hinném, felhők, de a vállamat súroló éles fém rádöbbent mi ez. Többezer nyílvessző, ami az elfeimet célozza. Egy perc sem telt el, és a seregem fele halott, vagy sebesült. Egy törp kitépi a vállából a nyílvesszőt, és egy kézzel apróra morzsolja, miközben torkából félelmetes erejű kiáltás szakad fel. Én is ordítok, ahogy csak tudok, hisz mi mást tehetnék? Ha így is, úgy is meghalok, legalább harc közben, bátran haljak meg!
Az egész sereg ordít, fegyvereiket az égnek emelik, fejüket hátravetik.
- ELŐRE! – üvöltöm, s nekirohanok az ellenségnek.
A csata már rég eldőlt. Egyre több emberem esik el, de mind hősies küzdelemben veszti el életét. A kapitány és én vállvetve harcolunk, ő már több sebből is vérzik, nekem még csak egy súlyosabb sebem van az oldalamon. Oldalra pördülök, kardommal félreütök egy lándzsát, közben pajzzsal fejbevágok egy íjászt. Megtántorodik, homlokáról vér csorog. Összeesik, és utálkozva köpi felém:
- Úgysem győzhetitek le az embereket!
A kapitány leszúrja. Hm. Szóval ember. Ez a fajtájuk neve. Sajnos, már nem mondhatom ezt el a királyomnak. Még pár seb, és végem. Legyen. Ismét szúrok, fordulok, hárítok, szúrok, de aztán... Csak egy tompa döfést éreztem. A férfi páncélozott mellkasára csapott.
- Megvan a hadvezér! – kiáltotta.
A kapitányom üvöltve vetődött rá, de öten szúrták meg egyszerre. Én pedig nem tudtam állva maradni többé. Homályos volt a világ, ömlött a hasamból a vér, és térdre estem.
- Itt a vég. – gondoltam.
A páncélos felemelte a kardját, egészen a feje fölé, hogy levágja a fejem. Becsuktam a szemem, próbáltam a csata zajain túl még utoljára valami szépet hallani. A szél susogását, vagy egy madárka csiripelését. Semmit sem hallottam. Semmit sem láttam. És akkor, az utolsó pillanatban, megéreztem. Paták százainak dobogását hozta a szél, melegség töltött el, remegni kezdett a talaj és hirtelen, visszanyertem minden erőmet. Felnéztem, és egy unikornis ugrott át felettem.
- Hát mégis élsz! – kiáltottam nevetve.
Az Unikornisok Úrnője ugyanazzal a barátságos arccal nézett rám, mint oly sok éve a pataknál. Felém nyújtotta a kezét, én pedig rögvest követtem őt. Felültem egy unikornis hátára, sebtiben megsimogattam a gyémántként ragyogó fehér sörényt, és már épp kérdeztem volna, mikor az Úrnő megszólalt.
- Ha valaki emlékszik rájuk, a hősök a halálból is visszatérnek. – mondta, s az ég felé emelte a kardját. – ROHAM!
Két hónapja ennek a napnak. Visszaszereztünk még három kisebb várat, és felszabadítottunk több tucat falut. Persze, még közel sincs vége. Még bírnunk kell. Még harcolnunk kell. Még pusztítanunk kell, hogy életeket mentsünk. Még ölnünk kell, hogy éljünk. Még remeg a föld...
Vége
Készült a Heroes of Might and Magic III c. játék alapján
