Emlékirat egy hétvégének...

Pusztító düh

Egy… kettő… három… négy… öt… hat… hét…
Az ütések csak úgy záporoztak. A lány ekkor rúgásra emelte lábát, és talált. Gyomorba. Telibe. A fiú összerogyott. Egykorúak, egy iskolába, egy osztályba járnak. Egyikük sem erős alkat, a lányt dühe mégis akkora erővel ruházta fel, hogy ölni is képes lett volna. A fiú köhögött, s négykézlábra állt. A lány ismét megrúgta.
- Van pofád hozzáérni? Azok után, ahogy bántál vele? Van… pofád… ölelni… őt? – a lány minden szavának egy rúgással adott erőt. – Képes… vagy… a szemébe… nézni?
A fiú már csak feküdt. Nem bírt mozdulni.
- Szeretem őt, akár hiszed, akár nem.
- Hazudsz! – ordította a lány, s fegyvert rántott elő. – Nem érdemled meg, hogy ránézz. Nem érdemled meg, hogy hozzászólj, vagy egy levegőt szívj vele.
A lány célzott, és lőtt. Mikor a fegyver eldörrent, egy másik, ziháló lány jelent meg.
- Mit… mit csináltál? – kérdezte.
- Sajnálom… de nem érdemel meg téged. – lassan a fejéhez emelte a fegyvert. – Viszont egy ember, aki ölt, szintén nem méltó a társaságodra.
A fegyver elsült, egy barna szempár kihunyt, s a ziháló lány zokogva roskadt össze.

Kósza napsugár...

Elterül az ágy alattam, hozzám bújik a takaró, óvón tartja fejem a párna, s mégis: egyedül vagyok.
Élettelen tárgyak hangos némasága kedvesen kínoz, s én nem is bánom. Jobban bízom az asztalban, mint egy emberben. Szívesebben gondolok egy székre, mint egy emberre. Előbb állítom fel az eldőlt vázát, mint a fellökött embert. Többször nézem a holdfény útját, mint a fényt egy ember szemében.
Nem akarok embereket. Nem akarok társakat, barátokat, megértő ismerősöket. Nem akarom magamat se. Csak egy kósza napsugarat szeretnék, ami annyi fényt ad, hogy lássam a tollam és a papírom…

Harcos szíve dobog a nőben

Kiálts! A tábor ébredjen!
A torkodból jöjjön, mélyebben!
Az életedért küzdesz, ostoba!
Egy kés mindened? Hiába!

A hegyről támad a vad irokéz,
Föl pajzs, tegez, lándzsa, kés!
Ugrik a harcos, döf, fordul és vége,
Az ellenfél holtan hull elébe.

Rohannál, hogy te is harcolj,
Ne tedd, tested ne marcangold!
Neked férfi küzdőfél túl nagy,
Nem érsz semmit, csak egy nő vagy!

Hagyd a csatát a férfiakra!
Ne gondolj semmi másra,
Csak arra, hogy néped győzzön,
Az irokéz gerince törjön!

Buzdítsd a harcost, még, még!
Nézd, a tábor fele már ég!
Rohanj, oltsd már el a tüzet!
Ezzel védd a tábort, a népet!

Ellenség jön? Sikíts! Szúrj!
Nem számít, csak a vízért túrj!
Ég a tipi, mozogj már, te lomha!
Nem vagy jó semmire, te marha!

Mire a tűz meghal, látod már:
A szellemekhez elszállt imád.
Győzött a hős lakota tábor,
Fuss, hozz vizet a forrástól.

A veszteség csekély, két súlyos seb,
Halott nincsen, tán csak a te szíved.
Csak nézed, amint a férfi a hős,
A nő pedig csendben épít, mos és főz…

Kanyarog a kifli a vaj alatt...

(Geszti Péter dalszövegéből)

Mozog a padló a lábad helyett,
Elmegy az oszlop az autó mellett,
Kanyarog a kifli a vaj alatt,
A kréta csak áll;
A tábla húz vonalat.

Nyílik az ajtó, s csukódik egymaga,
Leves mozdul, nem a lény kanala,
Dobban a szív, az irányít, nem az ember,
Lábam megáll:
Bolygónk halántékánál fegyver...

Tavaszi zizzenet

Csicsereg az ajtó,
Zöldell az ég,
Megint a nagy hűhó,
Gyönge semmiért.

Párt keres az ember,
Ha van, szeret,
Az óra hátra ketyeg,
Előre nincs menet.

Tanul a tanár,
Tanít a nebuló,
Hull a napsugár,
Éber az elmúló.

Fut a busz
Induló ember után,
Tavaszi cirkusz,
Téli álom után.

Az egész világ felborul,
Megőrülsz, ha maradsz,
Minden lény bolondul,
Ilyen az összes tavasz.