Ezüst cseppek
If you need a place where you can run, if you need a shoulder to cry on…
When you need someone to love you, here I am!
1. rész
Mikor ezt leírom, már nem tudok visszafordulni. Nem változtathatom meg, ami történt, nem mondhatom azt, hogy nem az én hibám volt… Nem is akarom. Csak azt szeretném, hogy maradjon valami, egy kis részlet, egy apró, halvány árnyék, ami jelzi, hogy valaha én is érző ember voltam…
- Hé, gyerünk már! Mi lenne, ha igyekeznél egy kicsit? – a bátyám idegesen rámolta az utolsó könyveket a táskájába, de én még nem voltam kész.
- Krisz! Várj meg! Ha itt hagysz, többé nem csinálok neked tejbegrízt!
- Áh… De idegesítő liba… Na jó, de siess már!
Igazából nem érdekelt, hogy a bátyám mennyire siet. Azt akartam, hogy pont akkorra érjünk a kapuhoz, amikor a foci-csapat tagjai is kijönnek. Ez volt az egyetlen, ami érdekelt az iskolában. Gimnáziumba jártam ekkor, az ikerbátyámmal együtt. Aznap volt a szülinapom, de ez eddig senkinek nem jutott eszébe. Furcsa, máskor a családom azért felköszöntött…
- Halihó! – a barátnőm boldogan integetett.
- Nocsak, a kis harmadikos ide mert jönni egy negyedikes félisten közelébe?
- Krisztián, ne játszd magad… a húgodhoz jöttem, mint mindig. – Liza egy karakán lány, és nagyon utálta a bátyám, aki viszont szerelmes belé.
- Liza, tanulsz nálam? – kérdeztem, miközben már a kapu felé nyújtogattam a nyakam.
- Persze, de előbb gyere be velem az új butikba. Találtam egy olyan szép cipőt!
- Már megint? Nem kéne másra költened a pénzed? – korholtam cipőmániás barátnőmet.
- Liza, ha megveszem neked, tanulsz velem?
- Krisztián, a világ összes cipőjéért sem tanulnék veled. Kopj le. – én persze csak kuncogtam.
Liza a legjobb barátnőm már óvoda óta. Évvesztes, ezért jár egy osztállyal alattunk. Miután kétszer is felképelte a bátyámat, végre odaértünk a kapuhoz. Ahogy sejtettem, a focisok épp ekkor érkeztek meg. Hárman közülük felénk jöttek. Peti, Liza aktuális párja, Szabolcs, aki Liza volt barátja, és a bátyám haverja, és Ricsi, aki a bátyám. Ő már nem ide jár, csak lejön az edzésekre.
- Szasz, Krisz! Elrabolhatom a húgod? – vigyorgott Szabolcs.
- El is töröm a kezed! – felelte a bátyám miközben kezet ráztak.
- Hogy s mint, prücsök? – Ricsi megint összeborzolta a hajam….
- Megvagyok, köszönöm. De Szabolcst leüthetnéd.
- Meglesz, kisasszony! – Ricsi nagyon rendes srác. Ha nem lenne a bátyám, ő lenne nekem a nagy Ő. Szerencsére testvérek vagyunk, és ez sokkal jobb. Nincs min összevesznünk, és mindig itt van mellettem.
Kimentünk a kapun, és itt szét is váltak az útjaink. Ricsi elment a munkahelye felé, Szabi és Krisz a pályára mentek, Liza és Peti pedig az én társaságomban, a butikhoz.
Az új üzlet tényleg ragyogóan szép volt. A cipő, amit Liza kiválasztott, az a cipő volt, amit a tavalyi koncertjén a kedvenc énekesnőm viselt. Egy fekete magas sarkú, fehér strassz-kövekkel a sarkán. Mikor megláttam, majdnem elsírtam magam. Liza kifizette álmaim cipőjét, és boldogan magához szorítva kijött az üzletből. Végülis, ő vette, az övé. Természetes, hogy örül neki. De pont előttem? Tudja, hogy ez miféle cipő… Ő is Chrissie Amergia rajongó. Nagyon szomorú lettem, ám ekkor…
- Tessék. – Liza felém nyújtotta a cipőt.
- De…
- Ugyan már! Szerinted megvenném ezt a cipőt a szemed láttára? Te is tudod, hogy én nem vagyok akkora Chrissie-fan, mint te. Boldog szülinapot, picur.
Azonnal elsírtam magam. Peti zavartan elfordult. Nem bírta az érzelmes dolgokat. Mi viszont úgy öleltük egymást a barátnőmmel, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk, hogy kifejezzük, mennyire fontos nekünk a másik.
Akkor még nem tudtam, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom. Azt hittem, Liza mindig segít rajtam, és semmi sem állhat a barátságunk útjába. Azt hittem, legyőzhetetlenek vagyunk…
Mikor ezt leírom, már nem tudok visszafordulni. Nem változtathatom meg, ami történt, nem mondhatom azt, hogy nem az én hibám volt… Nem is akarom. Csak azt szeretném, hogy maradjon valami, egy kis részlet, egy apró, halvány árnyék, ami jelzi, hogy valaha én is érző ember voltam…
- Hé, gyerünk már! Mi lenne, ha igyekeznél egy kicsit? – a bátyám idegesen rámolta az utolsó könyveket a táskájába, de én még nem voltam kész.
- Krisz! Várj meg! Ha itt hagysz, többé nem csinálok neked tejbegrízt!
- Áh… De idegesítő liba… Na jó, de siess már!
Igazából nem érdekelt, hogy a bátyám mennyire siet. Azt akartam, hogy pont akkorra érjünk a kapuhoz, amikor a foci-csapat tagjai is kijönnek. Ez volt az egyetlen, ami érdekelt az iskolában. Gimnáziumba jártam ekkor, az ikerbátyámmal együtt. Aznap volt a szülinapom, de ez eddig senkinek nem jutott eszébe. Furcsa, máskor a családom azért felköszöntött…
- Halihó! – a barátnőm boldogan integetett.
- Nocsak, a kis harmadikos ide mert jönni egy negyedikes félisten közelébe?
- Krisztián, ne játszd magad… a húgodhoz jöttem, mint mindig. – Liza egy karakán lány, és nagyon utálta a bátyám, aki viszont szerelmes belé.
- Liza, tanulsz nálam? – kérdeztem, miközben már a kapu felé nyújtogattam a nyakam.
- Persze, de előbb gyere be velem az új butikba. Találtam egy olyan szép cipőt!
- Már megint? Nem kéne másra költened a pénzed? – korholtam cipőmániás barátnőmet.
- Liza, ha megveszem neked, tanulsz velem?
- Krisztián, a világ összes cipőjéért sem tanulnék veled. Kopj le. – én persze csak kuncogtam.
Liza a legjobb barátnőm már óvoda óta. Évvesztes, ezért jár egy osztállyal alattunk. Miután kétszer is felképelte a bátyámat, végre odaértünk a kapuhoz. Ahogy sejtettem, a focisok épp ekkor érkeztek meg. Hárman közülük felénk jöttek. Peti, Liza aktuális párja, Szabolcs, aki Liza volt barátja, és a bátyám haverja, és Ricsi, aki a bátyám. Ő már nem ide jár, csak lejön az edzésekre.
- Szasz, Krisz! Elrabolhatom a húgod? – vigyorgott Szabolcs.
- El is töröm a kezed! – felelte a bátyám miközben kezet ráztak.
- Hogy s mint, prücsök? – Ricsi megint összeborzolta a hajam….
- Megvagyok, köszönöm. De Szabolcst leüthetnéd.
- Meglesz, kisasszony! – Ricsi nagyon rendes srác. Ha nem lenne a bátyám, ő lenne nekem a nagy Ő. Szerencsére testvérek vagyunk, és ez sokkal jobb. Nincs min összevesznünk, és mindig itt van mellettem.
Kimentünk a kapun, és itt szét is váltak az útjaink. Ricsi elment a munkahelye felé, Szabi és Krisz a pályára mentek, Liza és Peti pedig az én társaságomban, a butikhoz.
Az új üzlet tényleg ragyogóan szép volt. A cipő, amit Liza kiválasztott, az a cipő volt, amit a tavalyi koncertjén a kedvenc énekesnőm viselt. Egy fekete magas sarkú, fehér strassz-kövekkel a sarkán. Mikor megláttam, majdnem elsírtam magam. Liza kifizette álmaim cipőjét, és boldogan magához szorítva kijött az üzletből. Végülis, ő vette, az övé. Természetes, hogy örül neki. De pont előttem? Tudja, hogy ez miféle cipő… Ő is Chrissie Amergia rajongó. Nagyon szomorú lettem, ám ekkor…
- Tessék. – Liza felém nyújtotta a cipőt.
- De…
- Ugyan már! Szerinted megvenném ezt a cipőt a szemed láttára? Te is tudod, hogy én nem vagyok akkora Chrissie-fan, mint te. Boldog szülinapot, picur.
Azonnal elsírtam magam. Peti zavartan elfordult. Nem bírta az érzelmes dolgokat. Mi viszont úgy öleltük egymást a barátnőmmel, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk, hogy kifejezzük, mennyire fontos nekünk a másik.
Akkor még nem tudtam, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom. Azt hittem, Liza mindig segít rajtam, és semmi sem állhat a barátságunk útjába. Azt hittem, legyőzhetetlenek vagyunk…
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése