Emlékirat egy hétvégének...

Pusztító düh

Egy… kettő… három… négy… öt… hat… hét…
Az ütések csak úgy záporoztak. A lány ekkor rúgásra emelte lábát, és talált. Gyomorba. Telibe. A fiú összerogyott. Egykorúak, egy iskolába, egy osztályba járnak. Egyikük sem erős alkat, a lányt dühe mégis akkora erővel ruházta fel, hogy ölni is képes lett volna. A fiú köhögött, s négykézlábra állt. A lány ismét megrúgta.
- Van pofád hozzáérni? Azok után, ahogy bántál vele? Van… pofád… ölelni… őt? – a lány minden szavának egy rúgással adott erőt. – Képes… vagy… a szemébe… nézni?
A fiú már csak feküdt. Nem bírt mozdulni.
- Szeretem őt, akár hiszed, akár nem.
- Hazudsz! – ordította a lány, s fegyvert rántott elő. – Nem érdemled meg, hogy ránézz. Nem érdemled meg, hogy hozzászólj, vagy egy levegőt szívj vele.
A lány célzott, és lőtt. Mikor a fegyver eldörrent, egy másik, ziháló lány jelent meg.
- Mit… mit csináltál? – kérdezte.
- Sajnálom… de nem érdemel meg téged. – lassan a fejéhez emelte a fegyvert. – Viszont egy ember, aki ölt, szintén nem méltó a társaságodra.
A fegyver elsült, egy barna szempár kihunyt, s a ziháló lány zokogva roskadt össze.